1973-ban, az 1000 éves Esztergom millenniumi ünnepségsorozata idején vetődött fel a kérdés a már akkor is ismert és elismert Esztergomi Fotóklub (ma ART Fotóstúdió) tagjaiban, hogyan tehetnék városukat a hazai fotográfia egyik meghatározó tényezőjévé, hogyan lehetnének jelen a hazai fotós életben azáltal, hogy következetesen felvállalnák az experimentális magyar fotográfia legjellegzetesebb, legfontosabb és legnívósabb eredményeit.
Ez a megálmodott kiállítás nem egyszerűen egyike akart lenni a hagyományos fotóművészeti rendezvényeknek, seregszemléknek, hanem új színt akart hozni a 70-es évek fotográfiájába. S ez annak idején nemcsak óriási vállalkozásnak, hanem szinte megvalósíthatatlannak tűnt. A fotográfia ugyanis, mint művészeti ág, amúgy is "veszélyes" műfaj volt, hiszen hiteles, és azonnal előhívható, a pillanatot örökre rögzítő dokumentum jellege miatt kultúrpolitikusaink igencsak óvatosan kezelték, s e műfaj hivatott esztétái sem merték egyértelműen felvállalni. Ezt a helyzetet jól jellemzi a Dolgozók Lapja (Komárom megyei napilap) egy akkori cikkének mondata: "Azt hiszem, hálásabb dolog egy kieső félben nyűglődő focicsapatot dicsérni, vagy lelkesedni az eszperanto nyelv elterjedéséért, netán manapság időjárási előrejelzéseket készíteni, mint egyértelműen korunk vitákat kavaró művészeti ágának, a fotónak a szolgálatába szegődni. "
Hosszú előkészítés után 1976-ban megérett a helyzet arra, hogy az éveken át újra és újra átgondolt terveket az Esztergomi Fotóklub a neki otthont adó Petőfi Sándor Művelődési Központtal (a mai Bajor Ágost Művelődési Házzal) közösen megvalósítsa.
Az azóta eltelt három évtized igazolta az esztergomi fotográfusokat: a Fotográfiai Biennálé nemcsak a város egyik legrangosabb művészeti eseménye, de a kísérleti fotográfia hazai fóruma is egyben. Bizonyságul álljon itt Maurer Dóra képzőművész „A fotogram hazai története” c. írásának néhány sora:
„Az Esztergomi Országos Fotóbiennálé emlékezetem szerint kezdeteitől fogva a magyar művészeti élet egészséges, nyitott, jóízű rendezvényei közé tartozott. Szervezői, a fiatal esztergomi fotósok, egyetemes vizuális művészeti kategóriákban gondolkoztak, s teszik ezt ma is. Nem igyekeznek elhatárolni a fotóművészetet más művészeti ágaktól, hanem éppen a keretekből kieső, outsider fotós megnyilvánulások iránt fogékonyak. Kiállításaikon szívesen részt vesznek képzőművészek is, hiszen az utóbbi húsz évben erről az oldalról nézve nem léteznek határok. A rendezők jó érzékkel választják témáikat azokról a termékeny köztes területekről, amelyek a vizuális művészeti ágak között éppúgy megjelennek, mint nagyobb összefüggésekben az irodalom és képzőművészet, képzőművészet és zene, zene és irodalom (stb.) között…”